Martenici: Pigo és Penda

Ha bolgárokkal találkozol márciusban, biztosan látod ruhájukon e két kedves kis figurát, vagy stilizált megfelelőjüket is. Ő Pigo és Penda, a fehér a lányka, a piros a legényke.

Mi is a lényege ennek a máig élő tradíciónak? Március elsején - innen a Martenici név is (a mart jelentése március) - a bolgárok megajándékozzák egymást ezekkel a kis figurákkal.  A távoli gyökerek szerint a régmúlt időkben általában ilyenker indultak a férfiak a csatákba. Az asszonyok nem tudhatták, vajon visszatér-e férjük, és mint védő amulettet, ruhájukra tűztek egy-egy fehér és vörös szövetdarabot, vagy csomóba kötött fonalat. Az ügyesebbek emberalakokat is formáztak belőlük. A vörös a harcosok vérét, a fehér az őket visszaváró feleségek sápadt arcát jelképezte. A szokás hátterében egy további szereplő is van. Ő "Baba Marta", azaz Márta nagymama (vagy tán Márta bába?) amolyan félig jó, félig rossz mesebeli korosabb nőszemély a hiedelmek szerint. A fehér-piros jelecske nem csak a harcosokat emlékeztette családjukra, hanem őt is kérlelte, ne váltogassa olyan sűrűn viselkedését, óvja meg a harcosokat a veszélytől és a hidegtől is. Más források szerint a fehér a hó, míg a vörös az azt elolvasztó téli nap jelképe is.

Mára a szokás inkább ezt a tavaszváró, hideg ellen közbenjáró jelleget emeli ki. És természetesen a szeretettek megajándékozását, egy kicsit a Bálint napra emlékeztetően. A jeleket tehát ruhán vagy csuklón kell viselni március elsejétől mindaddig, amíg meg nem jön az első gólya - ami a tavasz csalhatatlan jele. Csak ha a gólyát meglátják, veszik le. Érdekes a Martenicák további sorsa is. Ez változik az ország egyes tájain. Van, aki egy gyümölcsfára köti (ami az egészség, termékenység, szerencse motívuma). Mások egy kő alá rejtik, hogy később megnézzék. Ha hernyót lelnek mellette, akkor nagyon egészséges, sikeres évnek néznek elébe. Ugyanez a helyzet, ha a kő alatt hangya van, de ekkor sok munka is vár rájuk. Ha viszont pókot találnak, baj és betegség jut arra az évre osztályrészükül...

Egy kanadai lap, amely e népszokással is foglalkozik. A Martenicit más bolgár népszokások között a trák hagyományokra vezeti vissza az angol nyelvű lap. Spanyolul is olvashatunk róla.

Ha valaki e hónapban még Moszkvába menne, ne mulasszon el egy különleges művészeti eseményt. A 20. század eleji orosz avantgard festészet hat meghatározó festőnőjének műveit mutatja be a moszkvai Tretyakov képtár. Az időszaki kiállítás neve is érdekes: Avantgard Amazonok.

A hat kimagasló művész élete során nem alkotott csapatot, nem állítottak ki együtt női körökben sem. Volt, aki nem is szimpatizált a többiekkel, nagyon különböztek egymástól. Goncsarova, Natalja Szergejevna (1881-1962) gyakran férfiruhában járt, nyitott házasságban élt. A kifinomult, intellektuális Exter, Alexandra Alexandrova (1882-1949) több idegen nyelven beszélt, gyakran járt külföldön, személyesen ismerte Picasso-t, Braque-ot, Léger-t, Appolinaire-t, az olasz futurista Soffichit és Marinettit. A gazdag kereskedő lánya, Popova, Ljubov Szergejevna (1889-1924) Párizsban kubista órákat vett (később ő ismertette meg a formális alapokkal Malevicset és Tatlint). Rozanova, Olga Vlagyimirovna (1886-1918), a vidék szülötte viszont rövid kis élete során sehova sem jutott el... Szintúgy egyéni és megismételhetetlen volt Sztyepanova, Varvara Fjodorovna (1894-1958), Udalcova, Nagyezsda Andrejevna (1886-1961) is. Ami viszont összeköti a hat művésznőt, az univerzalitásra való törekvés. Messze nem maradtak meg a festészetnél, foglalkoztatta őket a színpadi művészet, a formatervezés, könyvillusztrációk.

A kiállítás az elmúlt két év során nagy sikerrel járta be Nyugat-Európa és az USA egyes városait. Példa - két állomás: Berlin, vagy New York, mindkét helyen a Guggenheim Múzeum.

Hol láthatunk legtöbbet képeikből? A 20. századi orosz festészet 2000 válogatott képét bemutató artline.ru lapon (orosz és angol nyelven egyaránt elérhető). Ezen a webgalérián belül ragyogó kereső lap van, ahol sokféle módon rálelhetünk a kívánt képekre, vagy a művészek életrajzára. Ajánlom a festők nevének kezdőbetűjére kattintani, és a nevet a listából kiválasztani. Sorakozni fognak a különleges, eredeti, szép festmények. Nézzünk mindenkitől egyet: Pávakakas a napfényben, Firenze, Korsó az asztalon, Varrósdoboz, Az Arbat, Étterem.

Olvasom a papír-HVG 05.19-i számának egy keretes betétcikkében a minibotrányt Berlinből. Történt pedig, hogy a volt texasi szépségkirálynő, ma svájci nagykövetné fotói némileg megbotránkoztatták a közvélemény egy részét. A még ma is fotómodellként pózoló 31 éves szépasszony képeivel a szöveg szerint nem az volt a baj, hogy alpesi tehenészlányként vagy félvilági dámaként tűnt fel. Sokkal inkább az, hogy egyes képeken a piros alapon fehér keresztes zászló is szerephez jutott és a fotók a német kancellária közvetlen közelében lévő új svájci nagykövetség épületében készültek. A hölgy már elnézést kért férje főnökétől, Joseph Deiss külügyminisztertől.

A magyar hetilapban közölt fekete-fehér illusztráció a nagykövetről és kalapos feleségéről nagyon visszfogott volt, de sokat sejtető. Nem akarom e lapokat bulvár irányba elvinni, de kihívásnak tekintettem, hogy egy kicsit több vizuális információ birtokába jussak, és másokat is részesítsek. A feladat nem volt túl bonyolult, mert ilyen diplomáciával fűszerezett társasági pletykaügyben biztosra vehető, hogy az interneten szinte mindent meg lehet találni. Mire lehet keresni? A diplomata férj neve Thomas Borer, a neje lánykorában Shawne Fielding névre hallgatott, ma pedig Fielding-Borer.

Mivel a dolog nem túl régi, lássuk először az egyik legjobb hírügynökségi fotókeresőt a Yahoo-nál. Természetesen vannak képek a 05.11-i nagykövetség avatóról (idővel, a hír avulásával le fogják venni, ezért eltettem két képet: egyik, másik). Ez már valami! Tovább kutatva a Fast multimédia metakeresővel az eredmény képileg kevéske, de a képekre kattintva eljuthatunk korábbi cikkekre. Élvonalbeli szöveges keresőkkel ömlöttek a találatok, persze elsősorban német nyelven. Ebben az utóbbi listában lépkedtem előre. Egy május eleji interjú a férjjel a Brückenbauer svájci képes hetilap on-line változatából, nem túl izgalmas. De a cikk végén van egy link a lap februári számához, melynek címe: Egy nap Shawne Fieldinggel. Itt már sokat megtudhatunk a hölgyről, a cikk végén egy rövid életrajz is található. Nocsak, alatta: www.shawnefielding.com, ráadásul képgalériával! Csalódni kellett, mert azt írta ki, hogy jelenleg off-line. Kárpótoljuk magunkat: Shawne Fielding fotói a zermatti síparadicsomban.

A legjobb találatnak egy svájci portál, a Bluewin cikkecskéje mutatkozott. Itt arról értesülünk, hogy a nagykövetné el van szomorodva, és egy, a férje karrierjének romba döntésén munkálkodó kis csoport aknamunkáját látja az események mögött. De ami még fontosabb, van egy elugrás az inkriminált fotoriportra, amely a Max német nyelvű képes újságban jelent meg. Nos hát, ezt kerestük... A 17 kép (480 x 600 képpont körüli méretben) közül itt bemutatok hatot egy kicsit kisebb méretben. Ahogy a Neue Züricher Zeitung egy olvasói levele megjegyzi, Ms. Fielding-Borer nagyobb reklámot tud csinálni a svájci idegenforgalomnak, mint az egész turisztikai hivatal.

Ajánlom tisztelettel a módszert a magyar Országimázs Központ figyelmébe is, talán olcsóbban megúsznánk... Magyar nyelven csak a szlovákiai Új Szó tavaly november végi panorámáját leltem, amelynek 5. hírében a hölgy egy korábbi minibotránya szerepel. Ehhez már nem volt képem a vonatkozó képeket megkeresni.

56 éve, a 2. világháború utolsó napjaiban, 1945. augusztus 6-án futott ki egy kis tengeralattjáró flottilla a japán Ominato kikötőjéből. Két - mai atomtengeralattjárókhoz mérhető - hatalmas tengeralattjáró alkotta, az I-400 és I-401. Feladatuk amerikai repülőgép anyahajók elsüllyesztése volt. Különleges flottilla volt ez. Eredeti titkos küldetésük a Panama-csatorna zsilipjeinek szétbombázása lett volna. Igen, szétbombázása, a hajókban lévő repülőgépekkel!

1942 elején adott utasítást a japán legfelső parancsnokság az addig legnagyobb tengeralattjárók és bennük szállítható, róluk indítható repülőgépek kifejlesztésére,  legyártására. A végső terv szerint egy tengeralattjáró vízkiszorítása 4738 tonna lett, és négy repülőgép hordozására tették alkalmassá. A víz alatti, cső alakú hangárok átmérőjét 3,5 m-ben szabták meg, ebben kellett elférni a repülőgépeknek. További kikötés volt, hogy a gépeket indítás előtt ne darabokból kelljen összerakni, hanem készre szerelve tárolják őket, ezért le- és hátrahajtható részekkel rendelkezzenek. A fedélzetre emelt repülőgép törzs mellé behajtott szárnyait így hidraulika terjesztette szét és fordította vízszintesbe, míg hátul a jobbra billentett függőleges vezérsíkot és a lefele hajtott vízszintes vezérsíkokat kézzel kellett repülési helyzetbe hozni, rögzíteni. Kivételt az úszótalpak képeztek, amit utólag kellett a gépre csatolni. Összehajtva a repülőgépek szélessége 2,46 m, magasságuk a síneken gördülő kocsin 2,1 m  volt. A kialakításnak és a gépenként 4 fős begyakorlott előkészítő személyzetnek köszönhetően a tengeralattjáró felszínre emelkedése után ideális esetben 4,5 perccel ez első bombázó már indítható volt a sürített levegős katapultról. Éjszakai munkához a kézzel kihajtandó részeket gyengén világító festéssel látták el.

Apró felderítő gépek tengeralattjárókról indítását korábban már szinte minden hadiflotta kipróbálta. A japánok viszont végigmentek az úton, és egy teljes értékű támadó rendszert hoztak létre. Az Aichi M6A1 Seiran (magyarul vihar a derült égből) bombázó hossza 11,6 m, fesztávolsága 12,3 m, felszálló tömege 4445 kg volt. A 12 hengeres dugattyús motorba épített 1400 lóerő 430 km/h sebességel repítette a gépet. Percenként több, mint 500 m-t tudott emelkedni, majdnem 10000 méterig bezárólag. Támadó fegyverzetét egy 850 kg-os torpedó, egy 800 kg-os bomba vagy két 250 kg-os bomba képezte, míg a védekezéshez egy 13 mm-es géppuskával tudott hátrafele tüzelni.

Az augusztus 6.-i indulás után a zászlóshajón rövidzárlat miatt tűz ütött ki, ezért a hadműveletet augusztus 17-re kellett halasztani. Japán időközben az atombomba támadások hatására kapitulált. A tengeralattjárókat visszarendelték, később a Seiránokat pilóta nélkül, álló motorral a tengerbe katapultálták, vagy egyszerűen belökték a vízbe. Csak a gyárban maradt belőlük pár darab. A dicstelen véget ért különleges fegyverzet így ma már csupán a hadtörténet egy érdekes fejezete. A rekonstruált Seiran féltve őrzött légügyi múeumi darab, és a sajátos bombázó és hordozója a modellezők egyik kedvence.

Képek: japán folyóirat ábrán az összehajtott Seiran és az I-400 katapult fedélzete, valamint a Seiran makettje úszótalpakkal, a hajó makettje, az Aichi Seiran restaurálás honlapja . A helyreállítás különösen akkor érdemel elismerést, ha egy horvát medellző lapjának alján megnézzük, milyen állapotban volt a gép ezt megelőzően. Szövegben az egyik legjobb az orosz Virtuális Repülésügyi Kézikönyv vonatkozó lapja. Ha ezek nem elegendőek, nézzük, mit talál az "Aichi Seiran I-400" kérdésre Google vagy a Fast.

(c) CsaTolna Egyesület 1999-2001, CsA