A 18-19. század során a legnagyobb építtetők a földesurak voltak. Tevékenyen
hozzájárultak a birtokaikhoz tartozó falvak katolikus templomainak
építéséhez is. Tolnában sok birtokközpont jött létre, de ezek nagy része építészetileg
nem kiemelkedő. Országosan is figyelemre méltó viszont a hőgyészi Mercy-Apponyi,
az ozorai és kulapusztai Esterházy és a lengyeli Apponyi uradalom. A kisebb
birtokok közül elsősorban a felsőhidvégi Hiemer
jelentős. Sajnos ez az
uradalom elhanyagolt állapotban van, gazdasági épületei már eltüntek.
A legnagyobb birtokos Tolnában az Esterházy
család volt. A Kapostól nyugatra eső területek nagy része az ő fennhatóságuk
alatt állt. Őket a Mercy család követte, akiknek uradalmát az
Apponyi
család vette meg. Ők a megszerzett javakat kismértékben tovább is gyarapították.
A harmadik legnagyobb földterülettel a bátaszéki apátság rendelkezett. Ezt a
birtokot később Mária Terézia utasítására az ifjú nemesek bécsi tanintézetét
fenntartó Theresianum Akadémia Alapítványa kapta meg,
aminek egyik épületét a jobb oldali felvételen látjuk.
A szekszárdi apátság a negyedik legnagyobb birtokos
volt. Jogutódja a Budai majd Pesti Egyetem fenntartására hivatott Egyetemi Alap
lett. Szekszárd környékén az Augusz család is meghatározó
birtokossá válik XIX. század második felében. Ötvenezer holdnál kisebb területet
tudhatott magáénak Tolnából a Styrum-Limburg, a Viczay,
a Festetics és a Batthány család. A köznemesek
területnagyság szerinti rangsorát kezdetben a paksi Daróczy
család vezette, de birtokuk a XIX. századra már több mint 15 részre aprózódott
fel. Csaknem hasonló mértékben darabolódott a Gindly
család uradalma is. A Dőryek birtokai alig haladták
meg a 25 ezer holdat, de a megyei közéletben meghatározó szerepük volt csakúgy,
mint a még kisebb birtokokkal rendelkező Perczeleknek,
Jeszenszkyknek
vagy Sztankovászkyaknak. A köznemesek közt az egyetlen
református család a Magyary-Kossa család volt. A
XIX. század elején jelenik meg birtokosként a Széchenyi
család is a megyénkben. Nagyszámban találunk még kisebb vagyonú köz-
vagy kisnemest, akik általában csak kisebb kastélyokkal, szerény kúriákkal
rendelkeztek.
A birtokaprózódási folyamat szinte mindegyik köznemesi családnál erőteljes volt
és (mint azt a fejezet tárgyalásánál vezérfonalul használt tanulmányában Glósz
József kimutatta) a XIX. század közepére már olyan tragikus méreteket öltött,
hogy az egész feudális gazdálkodás létalapját veszélyeztette. Ebből a helyzetből
néhányan a polgári átalakulásban látták a kiútat. Nem véletlen, hogy Csapó Dániel
és Bezerédj István volt ennek a küzdelemnek az élharcosa, hiszen szinte jobbágy
nélkül, bérmunkásokkal gazdálkodtak. Mellettük a Perczel család néhány tagját
találjuk a reformerek közt. A Perczelek a birtokfelaprózódásnak köszönhetően
teljesen eladósodtak. Számukra a polgári átalakulás az előre menekülés esélyét
jelentette.
Megyénkben a mezővárosok száma viszonylag nagy volt, de a klasszikus értelemben
vett városi polgárok száma alacsonynak volt mondható. A mezővárosi polgárok
nagy része is földműveléssel, szőlőtermeléssel foglakozott, tehát paraszti életmódot
folytatott. A 18. század közepén megélénkülő céhes iparban dolgozók nagy része
sem szakadt el teljesen az agrártermeléstől. Ez az agrárjelleg a mezővárosok
képén is meglátszik, alig találunk városias épületeket. Hasonló volt a földesurak
mentalítása is, akik a városokban is gyakran a vidéki kúriáknak megfelelő épületeket
emeltek a városi paloták helyett. Ennek legszebb példáit Pakson
találjuk. A leginkább városias jelleget a XVIII. század második felében gyorsan fejlődő
Bonyhád és Szekszárd
öltötte magára.
Végül a nemesi és polgári építészet után a népi építészetből
mutatunk néhány példát.
|