Vallomások, személyes emlékek

Sétálgatok egy templom körül, dagasztom a sarat. Egy - két ablakot felérek, ezeken próbálok bekukucskálni, kevés sikerrel. A templom bejárata előtt gazzal benőtt, téglából kirakott téglalépcsősor vezet tovább a domboldalban, felfelé, valahová. Elindulok, az út egy kukoricásban folytatódik. Sötétszürke felhők tornyosulnak az égen. Élénkülő hűvös szél jelzi, hogy hamarosan ismét vihar lesz. Ez egy ilyen nyár. A kukoricás szélén erdő, tájidegen fákkal, fenyőkkel, tiszafákkal. Közelebb érve az erdő széli kis tisztáson feltűnik néhány gondozott sír. A látvány szokásos: Műkő- és gránitlapok. De a műkő több, mint a gránit. Rést keresek a tisztás szélén a bokrok fala közt. Beverekszem magam az erdőbe. Sűrű fákká terebélyesedett bukszusok és cserjék terpeszkednek a nagyra nőtt akácok és fenyők közt. Köztűk régi sírkövek, keresztek, folyondárokkal befutva. A félhomályban fülledt, állott levegő, és valami furcsa, szúrós szag. Alig lehet előrehaladni a sűrű bokrok, ragacsos pókhálók közt. "Schlaft Kinder hier in süsser Ruh, Elterliebe deckt euch zu." Gótbetüs feliratok a köveken. Eltűnt kultúrák az erdő sűrűjében… De ez nem Tikal és nem Chitchen Itza, és nem esőerdő. Ennek ellenére sűrű, nehéz cseppekben elkezd esni.

Néhány kilométer és néhány perc csak, és újra süt a nap. Megérkezem a következő településre. Inkább idő-, mint térutazás. A szelíd dombok és erdők közt hallgat a falu. Az egyik első faluszéli házon már öles betűk hirdetik: ELADÓ. Szép, hosszú "gangos" parasztház, rogyadozó tetővel, málló vakolatdíszekkel. És jön sorba a többi, hasonló ház. Szinte csak a főutcán vannak gondozott épületek. Látni, hogy a polgári ízlés egykoron jó táptalajra lelt itt a "svábok" közt, a pénz is megvolt hozzá. Az utcán senki, még autók sem állnak a főút szélén, csak egy, a polgármester levitézlett Ladája. A templom kulcsa is nála van, nincsen se pap, se gondnok. A polgármester szívélyesen fogad. Arra gondol, a közelmúlt nagy eseménye hozott ide engem. Mutatja is büszkén egy album fényképeit: A neves vendég mosolyogva lengeti millenniumi zászlót az oltárkép előtt: Jézus az Olajfák hegyén haláltusájára készül. A templom szépen felújítva, a környezet is rendezett. A nagy eseményre összefogott a falu, meséli a polgármester, rég nem volt és sokáig nem is lesz a falu életében ilyen esemény. Az ünnepélyt templomban tartották. A nemrég elkészült felújításra persze Németországból érkezett a pénz. Néha egy-egy busz is jön onnan, egy-két házat is megvettek már. A templomban tölgyfa padok, egyikén-másikán nemzetiszín keretezésű lap, az ünnepség itt maradt emlékei. A szószék feljárójának rácsozata mögött egy csaknem életnagyságú, szentéletű ember gipszszobra, szinte elrejtve, háttal a templomnak fordítva. Régen ott állt az oltár mellett. Kellett a hely az ünnepséghez. Pallas Nagy Lexikona szerint a falu 1900 körül 1245 lakossal nagyközség. Ma 300 lakója sincs.

A templom a falu közepén, körülötte zajlik az élet. Gyerekek biciklizgetnek, rollereznek. Néhány kisebb fiú labdával rugdalja a templomkaput. A nagyobbak a templom melletti drótkerítéssel elkülönített pályán nagyokat "bikáznak" a bőrgolyóba. Zörög a magas drótkerítés, röpködnek a "baszd meg"- ek is. A templom előtti buszmegállóba megérkezik a távolsági járat. Sokan szállnak le, vége van a műszaknak, a buszmegálló melletti italbolt forgalma is megélénkül.
- A műemlékesektől jött? - kérdezi tőlem a templom gondnoka. - Vagy a sólymokat jött megnézni a toronyba?- ez a második variációja. Ritka a magamfajta, templomnézegető. Miközben kinyitja a templomkaput, rendre inti a labdázó gyerekeket, akik szemlátomást az egyik focikapunak éppen a templomajtót választották. Mint később kiderül, nevelő célzatú szavai eléggé hatástalanok. Belépve a gyönyörű templomban dohos szag fogad, vizesednek a falak. Miközben hosszasan nézelődök, ő egyre durvább hangú szidalmakat zúdít a gyerekekre. Szavaiba egyre több keserűség vegyül. Maroknyi már csak a gyülekezet, ritkán van istentisztelet.
Kifelé jövet még megnézem a kapu felett a feliratot: Habsburg sas hasán magyar címer. Kettős kötődés. De mit ért a kettős kötődés ’45 után?

Hazafelé tartok, keresztül a "Schwäbishe Türkei" egykori falvain, kátyús utakon kanyargok fel és le dombokon. Szelíd táj. A dombok felett most bukik le a nap. Az egyik templomi képre gondolok. "Az éjszaka előrehaladt, a nappal pedig elközelgett. Vessük el tehát a sötétség cselekedetei és öltsük magunkra a világosság fegyvereit." -hirdeti a német nyelvű felirat. Most viszont az éjszaka van közel. Nagyon is közel. Már alkonyodik.