A szekszárdi bencés apátság

A nagyhírű, I. Béla alapította szekszárdi apátság ugyan szerencsésen átvészelte a hódoltságot, de az 1794-es tűzvészt követően lebontották. Még néhány évig temetkeztek a romjai közé, aztán maradványait az új templomhoz felhasználva végleg az enyészetté vált. A középkori krónikák szerint a Szent Megváltó tiszteletére alapított apátság lett 1063-ban I. Béla nyughelye is, bár halálakor az apátság nem volt még felszentelve. Sokáig csak az a vállkő, meg az a három oszlopfejezet hirdette az apátság egykori szépségét, amiket az Augusz család egykori kertjéből vittek át az akkoriban alapított megyei múzeumba. Felmérésekből a templom XVIII. századi alaprajza volt ismert. A templom alapfalait a megyeháza udvarán 1960-ban találták meg, majd 1968 és 1972 közt került sor a részletes feltárásra, Kozák Károly vezetésével. A feltárás tisztázta a templom építéstörténetét is, és apróbb faragott kőleletekkel kétségtelenné tette a már ismert kőfaragványok szekszárdi eredetét. Ezt követően a romokat konzerválták. Nem kerülhetett sor a középkori apátsági épületek megkutatására, mivel feltételezhetően helyükön épült fel a barokk korban, majd a XIX. sz. elején a megyeháza, bár elképzelhető, hogy az udvar déli részén is rejtőznek alapfalai.
A szekszárdi faragványokat az Ezredéves Kiállításon (1896) ismerhette meg az ország. Régebben a faragványok bizáncias vonatkozásait hangoztatták, sőt palmettás díszítései révén kapcsolatba hozták a honfoglaló magyarság díszítőművészetével is. Újabban egyesek inkább az észak-itáliai, velencei kapcsolatait emelik ki (Tóth Melinda, Marosi Ernő), mások továbbra is kiállnak a bizánci eredeztetés mellett.(Tóth Sándor) Kevesen vitatják azt, hogy mind a négy faragvány a templom alapításának a korából származik. Tóth Melinda későbbi datálását a szakma általában elutasítja. Gerevich még különböző korúnak vélte a faragványokat. A kőanyag és a technika azonossága miatt Kozák ezt megcáfolta.

A templomból három fejezet maradt fenn. Mindháromra az a jellemző, hogy egyik oldaluk díszítményektől mentes, csak durván megmunkált. Nagyságuk hasonló, a palmettás méretei 44*68*48 cm. Mindegyik csonka. Feltételezhetően a templom közepén lévő pillérekhez kapcsolódó féloszlopok fejezetei voltak.

A legmagasabb színvonalú a palmettás fejezet. A fejezeten kéthurkás szalagok szaladnak végig, hurkolt mezőikben ötujjas palmetták vannak, közeikben keresztek. A körök két sorban helyezkednek el, az alsó körök kisebbek. Eredetileg egy harmadik, még kisebb körsor is lehetett a fejezet alján, de ez a rész letört. A palmetták aláfúrásos technikával emelkednek ki a kőből. Ez a technika a hazai emlékanyagban ritka, magas szintű szobrászati tudásról árulkodik.

A második fejezet leveles-indás díszítésű. A faragványok közül ez a legrobosztusabb. A palmettás-szalagfonatos stíluskörön belül különlegességnek számít a díszítése, nem csoda tehát, ha Gerevichet ez megtévesztette, és későbbi korokba helyezte.

A harmadik fejezet a legegyszerűbb díszítésű. Háromhurkás szalagfonat hurkolódik többszörösen egymásba ezen a fejezeten. A szalagfonat vezetése, annak dekorativitása nem fogható a vállkő C oldalához, de még az első fejezethez sem. Kozák ásatásaiból több olyan töredék is előkerült, ami ehhez a fejezethez köthető.

Művészettörténeti szempontból a vállkő a legjelentősebb emléke az egykori szekszárdi apátságnak . Fontosságát az adja, hogy a XI. századból ez az egyetlen olyan épségben megmaradt kőemlékünk, aminek gazdag díszítése ikonológiai elemzést is lehetővé tesz. A faragvány minősége is messze kiemelkedik a vele egykorú hazai emlékanyagból. Még a többi szekszárdi faragvány sem mérhető hozzá. Az anyaga szinte márvány tisztaságú fehér mészkő.
Méretei feltűnő karcsúságot mutatnak: 21, 5 x 94, 5 x 49, 5 cm. Érdemes rámutatni, hogy a hasonló korú visegrádi bazilita kolostor vállkövei is ilyen szélsőséges arányúak. Az is furcsa, hogy a XI. századi emlékek közt feltűnően sok a vállkő.
(Vállkőnek nevezzük, azt a széles követ, amelyik a fal terhét az oszlop tetején lévő fejezet felé továbbítja.) A vállkő a XI. századi motívumok legszebb, és egyik legteljesebb hazai gyűjteményének is tekinthető.
Legfőbb motívuma a palmetta. A palmetta olasz szó, pálmafácskát jelent. A motívum tehát a stilizált pálmafából ered. Eredete a görögökig nyúlik vissza. Ott az örökkévalóság szimbóluma volt. Később ezt a motívumot vették át a bizánci és perzsa művészetben is. Nyugat- Európában sem ritkák bizonyos variációi, ide valószínűleg bizánci hatásra jutott el.
A honfoglaló magyarság is ismerte a motívumot, vándorlásai során a perzsa - szaszanida kultúrkörből vette át. Tarsolylemezeken, övvereteken, egyéb díszítményeken ez a meghatározó díszítmény. Régebben ez alapján felvetették (elsőkén Divald Kornél még a századelőn), hogy a korai kőfaragványainkon a honfoglalás kori ötvösművészetünk motívumainak a továbbéléséről beszélhetünk.
Ma már ez a nézet nem számít széles körben elfogadottnak, és valószínűleg az építészeti formái nálunk is bizánci átvétel eredményei lehetnek. A palmetta a szalagfonatos díszítményekkel együtt a románkori faragványaink XI. századi legkorábbi stílusrétegéhez tartozik.

A vállkő B oldala (F: SzBBÁMÉ I.)

A palmettákból több alapfajtát is láthatunk. A B oldal felső sorában tíz darab hétujjú, ívesen lefelé hajló palmetta található (egyik középső csak ötujjú) Ezek közé, a fölső sor kettős indasorára akaszkodik egy másik mintájú palmettasor. Ezekre az alsó palmettákra az a jellemző, hogy felső és alsó ujjpárai ellentétes irányban hajlanak. A hossztengelye mentén lévő felső ujjpárokkal egy hármas gyűrűsorral kapaszkodik a felső palmettasor indájába, az alsó csonka ujjak pedig kettős gyűrűvel vannak tövüknél leszorítva. Balról a harmadiknál azonban az alsó ujj a C oldal szalagfonatában folytatódik.

A D oldal palmettái sokkal kevésbé szabályosak. Az oldal alján egy szalag szalad végig. Ezt hét helyen egy kettős gyűrű fűzi egységes szalaggá. A gyűrűknél két ívesen kifelé hajló kettős vájatú levélke alkotja azt a tövet, melyből szív alakú szalagok, és további szeszélyesen kanyargó vékony levélkék nőnek ki. (Kivéve a bal szélsőnél). A középen befűződő szalagokból erednek a díszítő motívumok. Ezek a széleken egyszerű háromujjas palmetták, majd öt és hétujjasok, mindegyik más. Jobbról a harmadik háromujjas palmetta kos fejének van kiképezve. A pusztán dekoratív hatásúnak tűnő B és D oldalak díszítései is hordoznak a középkori ember számára jelentést. A gazdag és harmonikus növényi díszítés a paradicsomra utalt, nemcsak a keresztény ember számára, hanem a perzsa mohamedánoknál is. A D oldal motívumai közé ékelődő szarvas állat mintegy elővetíti a C oldal negatív jelentéstartalmát.

Az A oldalt héttagú körháló díszíti. A körhálók belsejében ötujjú palmetták találhatók. Ezek közül csak a jobb felső lefelé hajló, a többi felálló. A körhálók közein pedig figurális díszítések jelennek meg. Ezek részletes vizsgálatát Török László végezte el elsőként. Török szerint a következő jelképek fedezhetők fel az A oldalon, amelyek szerinte mind a Megváltóra vonatkozó szimbólumok:

• Spirálkerék - Nap szimbólum, Krisztus jelképe a kora keresztény időkben
• Griff-fej - A megváltóra utaló asztrális jelkép
• Kereszt - Megváltóra utaló legegyértelműbb szimbólum
• Ifjúarc - Krisztus földi természetére való utalás
• Kalász - A feltámadás szimbóluma
• Életfa tojásdad formával- Jézus keresztje, mint új életfa
• Hal - Holdsarló alakú nyélen függő objektum. (Ezt Török nem értelmezi.)

Legutóbb Tóth Sándor igen részletesen és körültekintően elemezte a vállkő motívumait. Ő külön csak az emberfőt, a spirálkört és a keresztet emeli ki, a többit homályos értelmű növényi vagy állati formának minősíti.

A C oldalt a szalagfonatos díszítés uralja. A korai román díszítőművészetben ez az egyik legelterjedtebb motívum. Az oldal tetején egy végtelen varkocsfonat (motringfonat) található, alatta egy nagy, átlósan háromszor átfűzött kör található. Rontáselhárító varázsjeleket ismert fel bennük Török. Két figurális motívum található ezen az oldalon, baloldalon egy állatfő ívesen lehajló szarvakkal, jobboldalon egy ökölbe szorított kéz. A hurokfonat és az ökölbe szorított kéz is ősi rontáselhárító jelnek számít, az ökör- vagy bivalykoponyákkal egyetemben. Így az A oldal megváltóra utaló szimbolikájával szemben a C oldal rontáselhárító, démonűző jelegű.
A vállkő eredeti helyét illetően csak feltételezéseink vannak. A vállkövet leírók a szentélyrekesztőnél, vagy a kerengőben keresték a helyét. A szentélyrekesztőnél történő felállítással nem egyeztethető össze a kő formája. Az oldalak jelentéstartalma alapján az jöhet csak szóba, hogy a nyugati oldal felé néz a C oldal, a szentély, felé az A oldal. A kő méreteiből ekkor az következne, hogy egy 90 cm széles gerendázatot kellene tartania, ami egy szentélyrekesztő méretének indokolatlanul nagy lenne.

A nyugat-európai kerengőkben valóban találunk a szekszárdihoz hasonló méretű (de általában sokkal vastagabb) vállköveket. Semmi bizonyíték nincs viszont arra, hogy a templomhoz valóban a nyugati szokásoknak megfelelő kerengő csatlakozott, ahová a vállkövet elhelyezhették volna. Kozák szerint a templom északi oldalánál lévő kapu előtt egy kápolna, feltehetően a település korábbi plébániatemploma állt. Az északi oldalról tehát nem lehetett a kerengő. A déli oldalon sem kapcsolódott semmilyen falazat a templomhoz, nyugati értelemben vett kerengő tehát nem csatlakozott a templomhoz.
A kő helyének megkereséséhez Tóth Sándor megjegyzéseit érdemes figyelembe venni. Ő is megemlíti azt, hogy az A és C oldal ellentétpárt képez. Az A oldal a zárt, a rendezett, emberfővel és kereszttel, a B oldal a nyitott és kusza, az ököllel és az állatfejjel. Szerinte a két oldal megkülönböztetése értelmében az A oldal valami szent hely felé, befelé nézett, a C oldal kifelé.
Ez alapján egykori helyét az apszisban kell keresni. Az valóban nem szokatlan, hogy szalagfonatokat, "varázscsomókat" templomok külső oldalára helyezik bajelhárító jelleggel. Csak hasonló korú hazai példát említve, ilyen van a tarnaszentmáriai kis templom déli oldalán is. Ezek alapján kézenfekvőnek tűnik egy ikerablak, vagy egy hármasablak osztóoszlopának tetejére elhelyezni a vállkövet, természetesen úgy, hogy C oldalával kifelé, A oldalával befelé nézzen. Kozák szerint a templom falvastagsága az alapozásnál 110 cm volt. Így tehát elképzelhető az, hogy a vállkő egy 90 cm vastag fal terhét hordta. A nyugati művészetben az ikerablak az oldalhajók, vagy a szentély falain nagyon ritkán fordulnak elő, de a bizánci művészetben gyakoriak. Ez is alátámasztja azt, hogy a vállkő helyét a szentély keletre néző ablakában keressük.

A templom alaprajzának ritkaságát, minden művészettörténész kiemeli. Konszenzus van abban is, hogy a kolostor kilenc osztatú alaprajza kapcsolatba hozható a bizánci művészettel. Vita azon van, hogy milyen közvetítéssel érkezhetett hozzánk ez a hatás. A korábban egyeduralkodó közvetlen bizánci, vagy örmény-grúz hatás (Kozák Károly) hangsúlyozása mellett újabban a balkáni, közép-itáliai közvetítés és szóba került.

Érdekes az is, hogy Marosi Ernő (MTA, Művészettörténeti Intézet) következetesen a XVIII. századból származó felméréseknek megfelelő alaprajzot közöl tanulmányaiban. Ennél a sokkaréjos sarkokkal ellentétben az épület külső falai egyszerű derékszögű falsíkokban végződnek. A romok konzerválása során a Kozák Károly-féle, ásatásokkal is dokumentált sokkaréjos alaprajzot rekonstruálták. Ez még erőteljesebben hangsúlyozza a templom centrális jellegét, és még kevésbé teszi lehetővé az itáliai eredeztetést. Ez a sokkaréjos forma ugyanis a nyugati művészetben teljesen ismeretlen.

A falak alapozását mészkőtömbökkel végezték, a felmenő falak főként téglából készültek, de helyenként előfordulhatott a vegyes falazat is. A vaskos pillérek valószínűleg bizánci mintára kupolát tartottak, bár az épület kis méretei a toronyszerű kiképzést is valószínűsítik. Mind a kövekből, mind téglából számos másodlagos felhasználású, római volt. A főbejárat eredetileg a déli oldalon lehetett, bár ennek régészeti nyomát nem találták. A templomtól északra egy kis kápolna volt, ezt Kozák az apátság alapítása előtti falusi templommal azonosította. Kozák szerint Béla király holttestét is először ide temethették, mert halálakor a templom még nem volt kész. Ezért egy északi kapuval az apátságot összekapcsolták a kis templommal. Később Béla sírját áthelyezték a főtemplomba, ahol a szentély előtti egyik fő sírhelyet nevezte meg Kozák feltételesen Béla király egykori nyughelyének.

Az apátságon az átalakítási munkák a tatárjárás után kezdődtek, és főként a XV. századi gótikus átépítés révén lettek jelentősek. A XIII. században, a centrális jellegének oldására nyugati homlokzatára tornyot építettek, majd később gótikus boltozat kerül a toronyaljba, és esetleg a templom egy részére. A gótika idejéből a toronyalj záróköve, és számos bordatöredék került elő. 1457 után a török veszély növekedésével átépítik az apátságot. Vár lett belőle. A barokk kori újjáépítés kisebb változtatásokat hoz a templom alaprajzán, sekrestye épül, barokkos ívelésű ablakokat nyitnak a középkoriak helyett, a torony felső szintjét is átépítették, és barokk sisakot kapott a torony. A kereszt szárvégződéseiben a keleti és nyugati oldalon kápolnákat alakítottak ki, ezek valószínűleg csehsüveg boltozatot kaptak. A hajóban és a szentélyben még álltak a középkori boltozatok, de ezek állaga a XVIII. század végére már nagyon leromlott. Tudjuk azt, hogy az 1794-es tűzvészt megelőzően is már szó volt a rossz állagú, és a megyeháza bővítését akadályozó templom lebontásáról. A tűzvész csak felgyorsította ezt a folyamatot. A romos templom még néhány évig állhatott, hiszen a törmelékrétegébe főleg a déli hajóban számos sírt ástak, különösen sok gyermeksírt. A bontás 1800-ban vette kezdetét, a kőanyag egy részét az újonnan épülő plébániatemplomhoz használták fel.