A felsőnánai evangélikus templom karzatképeinek ikonológiai elemezése

A felsőnánai templom megyénk egyik különleges művészeti értéke. 1789-91 közt épült. (Szita, 1996: 74) Szerencsés módon csaknem a teljes belső berendezése megmaradt a XVIII. század végi állapotában. A tisztes színvonalú, de nem túl szerencsés arányú szószékoltára, a hangvető a bájos angyalaival, és az oltárkép az Utolsó vacsora jelenetével még nem számít egyedinek. A templomot különlegessé karzatának festményei teszik. A 38 karzatkép ikonográfiai és művészi szempontból is figyelemreméltó. Az ikonográfiai gazdagság mellett megformálásuk milyensége is hozzájárul a képek vonzerejéhez. Mai szóhasználattal, tehetséges naiv festőnek neveznénk azt az ismeretlen mestert, aki a képeket készítette. Máig tisztázatlan, hogy kik ezeknek a karzat- és oltárképeknek az alkotóik. A képek egy részét helyi festőasztalosok, egyszerű mesteremberek is készítették. Voltak vándor festők is, akik messzi vidékekről jöttek ide, a Türelmi rendelet után támadt konjunktúra hatására. Ilyen volt pédául Gotlieb Solbig, aki a távoli Ausztriából jött Mekényesre festeni. Volt közöttük olyan, aki járatosabb volt a barokkos formaalkotásban, biztosan kezelte az ecsetjét, és sikeresen megküzdött a perspektivikus problémákkal is. Ilyen volt például a keszőhidegkúti mester, aki Kalaznón is dolgozott. Nála világosan láthatók a tanulás jelei is, hiszen azon 4-5 év alatt, ami ezt a két emléket egymástól elválasztja, sokat fejlődött stílusában. De a többiek, akik jobbára csak virágos ládákat vagy bútorokat festettek addig, nehezen birkóztak meg a sokalakos képekkel. Bájos naivitásuk magával ragadó. A felsőnánai mester festményeit is azért érezzük olyan szuggesztívnek, mert szinte késő középkori módon festett. A részleteket aprólékos műgonddal készítette el, miközben perspektíva törvényeivel nem sokat törődött. A jelenet felismerhetősége és didaktikus vonása fontosabb volt számára, mint a kép művészi komponáltsága. A jeleneteket jelzésszerű tájba helyezte, sőt a hangsúlyozás középkori módszerével is élt, egyes fontos alakokat nagyobbnak, másokat kisebbnek rajzolt. Színvilágára a meleg, barnás tónusok a jellemzőek.

A karzatképek magas száma már önmagában is érdekes. Jézus élettörténet összesen 16 képben, tehát szokatlan részletességgel meséli el az ismereten mester. A karzat jobb oldalán 14 jelenet van, a bal oldali részre is átkerült még két tábla. Jézus életének részletes elmesélése még nem meglepő, annál feltűnőbb az ószövetségi jelenetek nagy száma. Összesen 15 jelenetet került ábrázolásra, és nem egy közülük önmagában is ikonográfiai kuriózum. Más Tolna megyei evangélikus templomban is találunk Ószövetségi jeleneteket, de nem ilyen nagy számban. Vizsgálódásunk központi témája tehát ez az ótestamentumi jelenetsor lesz. Nem tudom, mi késztethette a felsőnánaikat arra, hogy az ószövetségi jelenetsort ilyen bőven tárgyalják. A zsidók hatására is gyanakodhatnánk. Felsőnánán 1745-ben, a megyei viszonylatban viszonylag korán tűnik fel el az első zsidó család, de aztán nem hallunk többet róluk. (Schweiter-Szilágyi,1982: 22) A falu közelében fekszik Hőgyész, az Apponyiak uradalmi központja. Hőgyész a tolnai zsidóság harmadik legjelentősebb központja, de önmagában ez sem lehet magyarázat. Valószínűleg a helyi lelkésznek volt döntő szerepe. A tolnai lutheránus falvak lelkészei a vizsgált időszakban műveltségükkel messze kiemelkedtek kortársaik közül. Tübingen, Halle, Lipcse, Wittenberg egyetemeit látogatták (Szita,1996: 5-163), Valószínűleg Martin Hermann, a falu akkori lelkésze is hasonló műveltségű lehetett, így alapos bibliai ismeretekkel felvértezve egy ilyen igényes program összeállítása sem okozhatott gondot nekik.

A felsőnánai képek karzaton való elhelyezkedését a mellékelt rajz szemlélteti. Az Újszövetségi és az Ószövetségi jelenetsor kronologikus sorrendje egymással szembe halad. A találkozási pont, tehát az egyik kulcsfontosságú kép, az Új- és Ószövetség viszonyát ábrázolja. Megértéséhez hasznos, ha röviden áttekintjük a két Testamentum viszonyának teológiai értelmezését.
Az Ó-és Újszövetség viszonya az egyik központi problémája a kereszténységnek. A kérdéssel már Pál apostol is sokat foglalkozott. A probléma megoldását a középkorban Szent Ágoston híres mondása alapján képzelték el: "Mi más lenne az Ószövetség, mint az Újszövetség elleplezése, és mi más az Újszövetség, mint az Ószövetség leleplezése?" (Seibert,1986:6) A kérdésre a középkori kereszténység a tipológia tanának kidolgozásával válaszolt. E tanítás szerint az Ószövetség személyei, történései előképei az Újszövetségi üdvtörténetnek. (Például Noé bárkája és az özönvíz az Utolsó ítéletre és a Megváltásra utal, a bárka pedig maga az egyház.) A középkori ószövetségi ábrázolások hátterében ez a tipológiai gondolat húzódik meg szinte minden esetben. Luther teológiájában is központi szerepet kap az Ószövetséggel való szembesülés. Köztudomású, hogy Luther milyen élesen különböztette meg Isten kétfajta szavát: a Törvényt és az Evangéliumot. A Törvény azt tanítja, hogy mi a bűn, és megbünteti a bűnt, míg az Evangélium szava lényegében kegyelem és bűnbocsánat szava. A kettő szükségességéről Luther így ír az Értekezés a keresztyén ember szabadságáról című művében: " A Törvény rendelkezését azért kell előhozni, hogy megrettentse az embert, és visszavezesse saját bűnei felismeréséhez, és így megtérjen bűnbánatra és jobb életszemléletére. De itt nem szabad megállni, mert ez nem volna más, mint csak megsebezni és nem bekötözni, megverni és nem gyógyítani, megölni és nem életre kelteni, pokolba vinni és nem visszahozni, megalázni és nem felmagasztalni. Hirdetni kell tehát a kegyelemnek és a bűnbocsánatnak ígéretének az igéjét a hit megismertetésére és felkeltésére, mert e nélkül a Törvény , a töredelem, a bűnbánat és minden más hiábavalóvá válik, és tanításuk is hiábavaló."(Luther,1983a:57)

Bár Luther maga is hangsúlyozta, hogy a két testamentum egyszerű azonosítása a Törvénnyel és az Evangéliummal nem fogadható el, mégis néha maga is használja ezt a leegyszerűsítést: "Mivel azonban az Újtestamentum az ígéretek tömkelege, az Óban a törvények sokasága vagyon, az elsőt evangéliumnak, a másodikat törvénykönyvnek nevezik." - írja például egy 1522-es prédikációjában. (Donáth,1983:18) Az Ószövetség, a Törvény könyvének megidézésének hátterében elsősorban tehát a megrettentetés, a bűnökkel való szembesítés szándéka húzódik meg. Ugyanakkor Luther számára az Ótestamentum az élet tükre is volt, tehát egyfajta narratív szerepet is szánt neki. Nem véletlen, hogy prédikációiban is gyakran, mint erkölcsi tanulságokat hordozó történetek jönnek elő az Ótestamentum eseményei. Ugyanakkor azonban a hagyományos tipologizálástól sem szakadt el teljesen, és számos ószövetségi sor új krisztológiai értelmezését is megadja. (Donáth,1984: 20-23) Annak ellenére, hogy a Törvény és az Evangélium fontosságát egyaránt hangsúlyozza, a kettő számára sem egyenrangú. Az Asztali beszélgetésekben például a Törvényről nagyon elítélően nyilatkozik: "A Törvény valóságos labirintus…A Törvény igazsága pedig valóságos Minotaurus, amely pedig olyan állat volt, hogy félig ember, félig ökör; vagyis merő koholmány, mely nem az üdvösségre vezet, hanem a pokolba vonszol és cibál." Mózesről pedig azt mondja, hogy "valóságos hóhér az ő törvényeivel."(Luther,1983b: 58) Luther tehát ezen a ponton nem szakít a középkori hagyományokkal: az Ecclesia előrébb való a Synagoganál, az Ószövetség "befejezetlen" és önmagában nem üdvözít.

 
A felsőnánai karzat ószövetségi jeleneteinek egy része a bűnöktől való elrettentés céljait szolgálja. Ide sorolható az Ádám-Éva történet, Káin és Ábel története, az Özönvíz, Szodoma és Gomora pusztulása. Jákob, József és Mózes életéből vett jeleneteknél az erkölcsi tanító szerepé a fő hangsúly. A középkori keresztény tipologizálásnak nincs nyoma Felsőnánán. A jelenetek egy részénél azonban valószínűleg az evangélikus teológiai tanításokon túlmutató szándékok is szerepelnek. Talán nem túlzott, ha azt állítjuk, hogy a nyomorúságos rabszolgaként idegen földre került, de ott az idegen föld urává vált Józsefben a felsőnánai németek egy kicsit saját hányattatásaikat és vágyaikat is belegondolták. Ezért kerülhetett ikonográfiai ritkaságként a karzatra az Egyiptom uraként birodalmán végigkocsikázó József. (Ter.41,43) Hasonló gondolatokat ébreszthetett a Mózes vezetésével lezajlott pusztai vándorlás is, amit itt két jelenet is megelevenít. A németek bevándorlása Felsőnánára 1722-ben kezdődött, és az 1730-as évek végére lényegileg lezárult.(Szita, 1996: 74) A képek készülésének idején tehát már alig élhetett olyan, akinek személyes tapasztalatai lehettek a német földről induló többhetes vándorlás minden kínjáról, de emléke még nem halványodhatott el. Az ószövetségi jelenetsor a fürj- és mannaesővel zárul. Ezt követi az Új-és Ószövetségi jelenetsor találkozási pontjánál lévő kulcsfontosságú kép, amit érdemes külön is megvizsgálni.

Az Ó- és Újszövetséget ábrázoló jelenet - amely mellett a Fürj- és mannaeső jelenetét látjuk -, két részből áll. A baloldali rész felett a Nap ragyog, térdelve imádkozó alakok tekintenek Jézusra, aki a két mező határán áll, és egy leplet nyit szét. Ez az Újszövetség fele. Az Ószövetség felén sötétség honol. Itt valószínűleg a Leviták könyvében szereplő állatok levágásra és feláldozására vonatkozó előírását ábrázolták. "Ha egy Izrael házából marhát, juhot, vagy kecskét vág, akár a táborban, vagy a táboron kívül, és nem a sátor ajtajához viszi áldozatul az Úrnak, vérontásban legyen bűnös…" (Lev. 17, 1-8) A jeleneten a bizonyosság sátrának belsejében, a csúcsos kalapban, a zsidók szokásos attribútumában látjuk a papot, aki a vágóáldozatot véghezviszi. Egy rúdon az elégetésre szánt háj lóg. Különféle, nehezen felismerhető állatokat a sátor bejárataihoz terelnek. Ezek a rituális előírások is olyan, keresztyén ember számára értelmetlen törvények voltak, amiket Luther is élesen elutasított, és így tanított róla. "…ha valaki elibéd tartja Mózest törvényeivel, s megtartásukra akar kényszeríteni, úgy ezt mondd : menj a zsidókhoz Mózeseddel együtt. Én nem vagyok zsidó, hagyj békén Mózessel. Ha én Mózes egyetlen szakaszát elfogadnám, úgy az egész törvényt kötelességem megtartani. Ezért egyetlen pontocska sem vonatkozik ránk Mózesből." (Donáth,1984: 18) Az elmondottak fényében a kép tartalma világos, és szinte az ágostoni gondolatot ismétli Luther szellemében: Jézus az, aki leleplezi az Ószövetséget, ő az, akinek fényében a gyakran önmagában értelmetlen Törvény értelmet kap. A kép feliratában Pál apostol Római levelének 13,12 részére való utalást találunk: "Az éjszaka előrehaladt, a nappal pedig elközelgett. Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük magunkra a világosság fegyvereit." Ez a kiragadott gondolat pontosan illik az ábrázoláshoz. Ugyanakkor feltűnő, hogy az idézet szövegkörnyezete egyáltalán nem az ábrázolt teológiai problémával foglalkozik, hanem főként a keresztény ember és a politikai hatalom kérdésével - különösen az adók megfizetésével -, kisebb részt a szeretettel és egyéb életparancsokkal. Talán ez sem véletlen. Közismert, hogy a 18. század során a lojális német jobbágyok a Habsburg-házhoz amúgy is hűséges arisztokrácia számára sokkal kedveltebb munkaerőnek számítottak, mint a megadóztathatatlan rácok, vagy a gyakran "kurucoskodó" magyarok. Csak a reformkorban változik a helyzet.

A németek lojális magatartására utal a két császárportré is. II. József a türelmi rendelete révén érdemelte ki azt, hogy számos evangélikus templomba kikerüljön portréja. Ferenc császár pedig a karzat készülésének idején éppen az aktuális uralkodó volt. Mivel ő csak 1792-től uralkodott, ezért a templom karzata a templom 1791-es elkészültekor még nem lehetett befejezve. Máshol a császári házhoz való lojalitás más jeleit is láthatjuk, például Kalaznón is a templom bejárata felett a kétfejű sas díszlik. Csakhogy ha megnézzük figyelmesebben a sas mellpajzsát, akkor azon a magyar - később Kossuthról elnevezett - címert látjuk. Mária Terézia és II. József címerein a magyar címer a sas mellpajzsának csak ez első negyedét foglalta el, tehát a kalaznóiak eltértek a hivatalos Habsburg-címertől (Ivánfi, 1989: 94-95) és annak egy magyarabb változatát használták. A németek kettős kötödésére találunk máshol is példákat, például a bonyhádi, a mucsfai, a mekényesi vagy az izményi evangélikus templom szószékoltárán is a magyar címer mutatja a németek talán a lojalitáson is túlmutató ragaszkodását és háláját az új hazájuk iránt. Mit is mondhatnánk zárásként - ez 1945 után nem sokat számított.

IRODALOM:
A bibliai idézetek forrása:
1997 Ó-és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján. Budapest: Szent Jeromos Bibliatársulat

DONÁTH LÁSZLÓ
1984 Tanúság és távlat. Az ótestamentum szerepe Luther teológiai eszmélődésében. Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből. Szerk.: Fabiny Tibor. Budapest: A Magyar Evangélikus Egyház Sajtóosztálya

IVÁNFI EDE
1989 Magyarország címerei. Budapest: ÁKV-Maecenas (1869)

LUTHER, MARTIN
1983a: Luther Márton négy hitvallása. Budapest: A Magyar Evangélikus Egyház Sajtóosztálya
1983b: Asztali beszélgetések. Budapest: Helikon

SCHWEITZER JÓZSEF - SZILÁGYI MIHÁLY
1982 A Tolna megyei zsidók története 1867-ig. Budapest: Magyar Izraeliták Országos Képviselete

SEIBERT, JUTTA, SZERK.
1986 A keresztény művészet lexikona. Budapest: Corvina

SZITA LÁSZLÓ
1996 A lutheránus németség bevándorlása és településtörténete a XVIII. században. Tolna Megyei Levéltári Füzetek. 5. Szerk: Dobos Gyula. Szekszárd : Tolna Megyei Levéltár