A XVIII. század nagy betelepítései nyomán a megye soha nem látott etnikai sokszínűséget
mutatott. A többséget alkotó magyarok és már a hódoltság alatt idetelepülő rácok
mellett főként németek, újabb rác csoportok, zsidók, tótok és cigányok jelentek
meg.
XVII. század legvégén a megyénkben néhány ezerre fogyatkozott magyarság még kisebbségben volt a rácokkal
szemben. A református hitre áttért magyarok főként a
Duna mentén és a Mecsek előterében vészelték át a hódoltságot, a Rákóczi-szabadságharcot és az azt kísérő pestisjárványt. A magyarok zöme főként a nyugati és északnyugati határszél népesebb megyéiből érkezett ide. Egész Nyugat-Tolnában, valamint a Sárközben és környékén abszolút többségben voltak a más nemzetiségekkel szemben.
A XVIII.sz. végén azonban a nagyarányú német betelepítés következményeként
a megye egész területét tekintve csak a második legnépesebb népcsoport volt.
Ekkor a települések mintegy 58% német többségű volt. Ezek az etnikai viszonyok a
reformkortól változnak meg folyamatosan.
Az első német telepesek 1712-ben Dőry László jóvoltából Tevelen jelentek meg, majd a század húszas éveitől tömegesen érkeztek főként a német tartományokból, kisebb részt Ausztriából és a nyugati határszélről. A földesurak általában szívesen látták őket földjeiken,
letelepítésüket a Habsburg uralkodóház politikai és gazdasági okokból is
támogatta. Míg a magyar jobbágyok gyakran "kurucos"
mentalitásukkal, addig ők inkább jámbor kötelességtudatukkal tűntek ki. Így
az 1767-es jobbágyforrongások sem érintették a német falvakat. Érdemes megemlíteni,
hogy a völgységi járás lakosainak a II. világháborút követő kitelepítésekig háromnegyed
része német volt. A Duna menti mezővárosok lakosainak jó része is németséghez
tartozott, és a Hegyhát falvainak jelentős részében is többségben voltak
A
törzsöröklési rendszernek köszönhetően (a földet mindig a legidősebb fiú örökölte),
a birtokfelaprózódás kivédésére - legalább is kezdetben- nem kellett az egykézés módszerét választaniuk,
mint a magyaroknak. Így részarányuk a betelepülések lezárulásával sem csökkent.
A föld nélkül maradt német férfiak a kézműiparban, vagy más településen próbáltak
boldogulni. Így a XIX. század során már olyan magyarlakta településeken is megjelentek,
ahol a betelepüléskor még nem fordultak elő. A kézműipari tevékenységekben a
németek települések szerint is szakosodtak. (Például Szakadáton csaknem minden
negyedik férfi kőműves volt a XIX. század derekán.) Ennek az is következménye
lett, hogy gyakran igen távolra - és egyre távolabbra- kellett elmenni a munka után. Így jut el a bátaszéki
kőművesek egy része a XX. század elején Ankaráig is. A Monarchia idején a nagyipari termékek megjelenése a kézműipar válságát is eredményezte. Gyakorivá vált kézművesek zsellérsorba süllyedése, aminek eredményeképpen megindult elvándorlásuk, például az egykézés miatt munkaerőhiányossá vált Sárközbe is.
A mezőgazdaságban egyfajta etnikai munkamegosztásról
is beszélhetünk. A magyarok főként a saját szükségleteknek megfelelő mezőgazdasági
tevékenységekkel, szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkoztak. A németek az
önellátás mellett árutermelő gazdálkodást is végeztek (pl. dohánytermelés),
ez mellett intenzív állattartást is folytattak. (Lásd például a "bonyhádi tarka"
tájfajta kitenyészését). A kereskedelem főként a rácok, majd egyre inkább a
zsidók kezében volt .
A németek felekezeti alapon is tagolódtak. A Völgységben és a mezővárosokban főleg katolikusok, a Hegyhát falvaiban inkább evangélikusok éltek. Három településen német reformátusok is laktak. Itt is megfigyelhetjük azt, hogy a vallásban megtestesülő mentalitásbeli különbségek vagyoni különbségeket is szültek: az protestáns falvak gazdagabbak voltak a katolikusnál. A megye első gimnáziumai is német protestáns iskolák voltak. (Nagyszékely és Sárszentlőrinc)
A kisebbségként élő németség a XIX. századtól ki volt téve az asszimilációnak is, ami
főként a mezővárosokban volt erőteljes. Szekszárd német lakossága például már
a XIX. század közepén kezdett elmagyarosodni de a nagyobb tömbben élő németség
masszívan őrizte identitását. A németek magyarsággal szembeni viszonyát kezdetben
az óvatosság jellemezte, különösen akkor, ha protestáns vallásuk miatt fokozottan
érezhették számkivetettségüket. Példaként említhetjük azt is, hogy habár a dél-dunántúli
evangélikusok zöme német volt, a főesperesek és az alesperesek közt a magyarok
voltak túlsúlyban. Középfokú tanintézetüket is az egyetlen jelentős magyarlakta
evangélikus településen, Sárszentlőrincen hozták létre 1806-ban. Csak később,
a település hanyatlásával telepítették át az iskolát a németlakta Bonyhádra.
A XIX. század elejétől a vármegye már nem nézte jó szemmel a nemzetiségek, és
különösen a németek különállását. Ettől kezdve számos rendelettel akarták a
nemzetiségeket korlátozni. (Településnevek magyarosítása, magyar jegyző a falvakba,
az istentiszteleteken a magyar nyelv használatának kötelezővé tétele, a magyar
nyelv kötelező oktatása, a jellegzetes nemzetiségi ruhadarabok hordásának megtiltása.)
Ennek ellenére jelentős etnikai konfliktus a XX. századig nem volt, bár az együttélés
helyenként barátinak sem volt nevezhető. A látensen megbújó feszültségek a második
világháború idején éleződtek ki. A hírhedt Volksbundnak egyes településeken
a lakosság 3/4 része tagja volt. A II. világháborút követően a németek jelentős
részét kitelepítik, elhurcolják. Helyüket a bukovinai és felvidéki magyarok
betelepítése csak részben tölti ki.
A rác elnevezés olyan gyűjtőnév volt, ami az ortodox
délszlávokat jelentette. A horvát, a bosnyák és egyéb délszláv eredetű katolikusokat
a XVIII. század elején még tótoknak nevezték. Csak a XIX. századtól kezdték
ezt az elnevezést az északi szlávokra, főleg a szlovákokra alkalmazni. A XVIII.
század legelején a ferences barátok és a megye nyugati felének katolikus papsága
is főleg ilyen "tótokból", azaz katolikus délszlávokból állt. A "tótok" viszonylag
gyorsan asszimilálódtak. A rácok döntő részét alkotó ortodox szerbek történetével
a szerb templomokkal foglalkozó fejezetben foglalkozunk.
Az északi szlávok, a főként szlovák "tótok" kis számban érkeztek csak, például Mözsre, Bölcskére,
Faddra. A német és magyar környezetben viszonylag gyorsan asszimilálódtak.
A zsidók létszámukat tekintve a XIX. század
derekáig csak három mezővárosban képviseltek jelentős számarányt, de szinte
minden településen volt legalább egy-két család, akik főként kereskedelemmel,
italméréssel stb. foglalkoztak. Ha nem is egyenrangú félként, de legalább zavartalanul
élhették mindennapjaikat a XX.századig. A megyei földesurak a zsidósággal általában korrekt
kapcsolatokat tartottak fenn, sőt érdekeiknek országos fórumokon olyan kiválóságok
is szószólóik voltak, mint Bezerédj István.
A cigányok még a zsidóknál is kirekesztettebbek voltak. Részarányuk a XVIII.
században még nem volt olyan jelentős, mint napjainkban. A II. József idején
lebonyolított népszámlálás alapján az egész országban nem érte el létszámuk
a nyolcezret, bár nagyon valószínű, hogy vándorló életmódjuk miatt sok helyen
kimaradtak az összeírásból. Tolna megyében már a XVIII. század elején találkozunk
velük a katolikus anyakönyvekben, periratokban, összeírásokban. Mária Terézia
és II. József rendeletei ellenére jobbágysorba kényszerítésük nem sikerült,
megmaradtak vándorló, vásározó kovácsoknak, lókupeceknek, muzsikusoknak, koldusoknak
stb. Tolnában a XVIII-XIX. század során - csakúgy mint az ország többi részén is - minden különösebb életmódváltás
nélkül részarányuk lassan de folyamatosan növekedett.
|