Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni: Életem immár...

Giunto è già 'l corso della vita mia, con tempestoso mar, per fragil barca, al comun porto, ov'a render si varca conto e ragion d'ogni opra trista e pia. Onde l'affettuosa fantasia che l'arte mi fece idol e monarca conosco or ben com'era d'error carca e quel c'a mal suo grado ogn'uom desia. Gli amorosi pensier, già vani e lieti, che fien or, s'a duo morte m'avvicino? D'una so 'l certo, e l'altra mi minaccia. Né pinger né scolpir fie più che quieti l'anima, volta a quell'amor divino c'aperse, a prender noi, 'n croce le braccia.	Életem immár lassankint elér, törékeny bárkán, tenger viharán át, a közös révébe, ahol számadását adja jó s rossz tettéről, ki betér. Most látom, a szenvedélyes szeszély, mely bálványommá a művészet álmát tette, valójában milyen sivárság, s milyen kín a vágy annak, aki él. Szerelmi álmok, hiúk, üresek! mi lesz most, hogy két halál is közelget? Egy biztos, egy fenyegetőn mered rám. Már nem nyugtat meg véső és ecset, egyet kivánok; az égi szerelmet, mely karját tárja felénk a keresztfán.	Now hath my life across a stormy sea Like a frail bark reached that wide port where all Are bidden, ere the final reckoning fall Of good and evil for eternity. Now know I well how that fond phantasy Which made my soul the worshiper and thrall Of earthly art, is vain; how criminal Is that which all men seek unwillingly. Those amorous thoughts which were so lightly dressed, What are they when the double death is nigh? The one I know for sure, the other dread. Painting nor sculpture now can lull to rest My soul that turns to His great love on high, Whose arms to clasp us on the cross were spread.	Vivkuro mia jam atingis, ve, fragilŝipete, tra ŝtormanta maro, havenon, kie foje ĉiu staros, kantos pri bona kaj malbona kre'. Nur nun mi vidas, kia estas tromp', imag', laŭ kiu mi konstante vidis en art' idolon, reĝon kaj ĝin fidis, sopir' pelanta homon al la tomb'. Ĉu helpas amoj, kiujn vent' disblovas, nun kiam mortoj du atingas min? La unua certas, pro la dua tim'. Jam nek pentrado, nek skulptado povas animon helpi sin levintan ĵus al am' nin brakumonta de la kruc'.	Voici que le cours de ma vie en est venu par tempétueuse mer et fragile nacelle au commun havre où les humains vont rendre compte et raison de toute oeuvre lamentable ou pie. Dès lors, je sais combien la trompeuse passion qui m’a fait prendre l’Art pour idole et monarque était lourde d’erreur et combien les désirs de tout homme conspirent à son propre mal. Les penser amoureux, jadis vains et joyeux, qu’en est-il à présent que deux morts se rapprochent? De l’une je suis sûr et l’autre me menace. Peindre et sculpter n’ont plus le pouvoir d’apaiser mon âme, orientée vers ce divin amour qui, pour nous prendre, sur la Croix ouvrit les bras.”	Schon angelangt ist meines Herzens Fahrt Im schlechten Schiff durch Stürme übers Meer Am Hafen Aller, wo die Wiederkehr Nicht Einem harte Rechenschaft erspart. Da seh ich nun die Phantasie, die oft Als Abgott thronte durch der Künste Gnaden, Wie falsch sie war, von Irrtum überladen, Und was ein jeder, sich zum Nachteil, hofft. Verliebtes Denken, einstens froh und leer, Was ist mirs jetzt vor zweien Toden wert? Des einen bin ich sicher, einer droht. Malen und Bilden stillt jetzt längst nicht mehr Die Seele, jener Liebe zugekehrt, Die offen uns am Kreuz die Arme bot.	Уж дни мои теченье донесло В худой ладье, сквозь непогоды моря В ту гавань, где свой груз добра и горя Сдает к подсчету каждое весло. В тираны, в боги вымысел дало Искусство мне, - и я внимал, не споря; А ныне познаю, что он, позоря Мои дела, лишь сеет в людях зло. И жалки мне любовных дум волненья: Две смерти, близясь, леденят мне кровь, - Одна уж тут, другую должен ждать я. Ни кисти, ни резцу не дать забвенья Душе, молящей за себя Любовь, Нам со креста простершую обьятья.	Llegó ya el curso de la vida mía por tempestuoso mar, en frágil barca, al común puerto, en el que se da parca cuenta de toda acción injusta o pía. ¡Cuanto ello la amorosa fantasía que del arte hizo su ídolo y monarca! Que en cuanto alumbra el sol y el mar abarca es todo error cuanto el mortal ansía. Devaneos de amor, triunfos del arte, ¿qué sois, hoy que a dos muertos me avecino? Una es segura, la otra me amenaza. No habrá pintar, no hay esculpir que hoy harte al alma vuelta a aquel maor divino que la cruz al universo abraza.	Življenja tek sem dokončal. S težavo sem v majavem čolnu pripeljal tovor v skupni pristan, kamor dajat odgovor grem za blagó, če slabo ali pravo. Domišljija mi je bila svetišče, umetnost sem postavil za malika. Zabloda je bila, zdaj vem, velika kot vse, kar človek sebi v škodo išče. Načrtov in snovanj vesela leta, čemu? Skoraj vas dvojna smrt zamenja. Ubežim drugi, ko me prva ujame? Duši že ni do čopiča in dleta, zazrta je v Ljubezen, ki razpenja roke na križu, da nas vse objame.
az eredeti vers a lap alján	Rónay György  fordítása	translation by John Addington Symonds	tradukis Jiří Kořinek	traduits par Pierre Leyris	In Übersetzungen von: Rainer Maria Rilke	в переводе А.М.Эфроса	traductor: Clémente Althaus	perevod: Karel Rakov

vissza