Áttűnődéseim
(Babits-tükörképzetek)

Tisztes tilalom téblábol köröttem,
rábök az írásra, néha rá a könyvre;
elegáns legyen s rendezett a forma,
ne csak a bálozók pomádézó gönce.
Jónak s szabadnak silány az a játék,
ahol édes szóra terhet rak a szabály,
harangod szava lárma s délibábkép,
nyájak elé való kolompos a muszáj.

Álmaim vackán fel-felizzó szemmel,
izgága kétségként matat a fejemben;
úrrá lesz-e majd, mindaz, amit írok,
elrémítő poklon, ígéretes mennyen?
Miért a küzdés, miért kezdjem újra,
mire jó az ének, ahol néma minden,
mit ígérhet még vigasznak a múzsa,
annak, aki magát éli túl a priccsen?

Akár egy rugó, mutatót kerenget,
borzas feje körül hulló haj az idő,
társa az örök… Isten és az ördög…
fohásza meg hulló rozsdavirágeső.
Látja, hogy pusztul, kiég e léha faj,
háborúját vívva szelíd anyja ellen,
gonosz kis órák, ketyegő sáskaraj,
zabálja az időt egyre vészesebben.

Bizony, ha olykor kerülnek a szavak,
idebenn ég Jónás, görcse vív a cettel,
jaj, hogy is hinném prófétaságomat,
ha párolgó dühöm csitítani sem kell.
Sáskából sütni Nap-lángos kenyeret,
darócba pólyálni üszkös, béna testet,
talán még tudnak, s akarnak a kezek,
de ugyan mire jó, hazudni a kegynek.

Danaosz a bölcs, ő bizony már tudja,
idővel a lányból kél a bűnös asszony;
egyet szeress hát, félsszel bizakodva,
s virradatot ringat ágyadon az alkony.
Aztán, ha vizét büntetésként hordja,
Danaida voltát, Te már úgyse látod,
ne izgasson hát, hogy él túl a csókja,
szűz hóra hullik-e néma olvadásod?

Elzengtek már, el, Sappho szép napjai,
s én konok csak írok, írok a kedvesnek,
talán nem késő, hiszen még itt vagyunk,
ketten, kik a csókért okkal vetekednek,
s magunkból gyújtunk pipacsot a rétre,
bibénket a mámor virágporba mártja,
nektár a kedvünk, s körülzsongva érte,
mért is bánná a dal, ha a csend az ára.?.

Kipi Szd. 2008-01-12.