Annak idején a 60-as években az Amerikai Védelmi Minisztérium Védelmi Fejlesztési Programja (DARPA) úgy gondolta, hogy támogatja annak a pár embernek az ötletét, akik a MIT-en és néhány más cégnél egy új technológiával mûködõ számítógépek közti hálózatot álmodtak meg. Az ARPANET céljai között volt a biztonságos adatátvitel, a különbözõ gépek közti kapcsolat. Céljaik között szerepelt egy olyan technológia kialakítása, mely esetleges katasztófahelyzetek esetén (pl. ha a vörösök lebombázzák az egyik számítóközpontot) is mûködõképes marad. Ezt úgy oldották meg, hogy a hálózat valóban hálószerûen épül fel, a háló csomópontjaiban a csomagok továbbítását végzõ eszközök, míg a háló szálai az adatkapcsolatok. Ha a háló egy helyen szétszakad, akkor a csomagok a lyukat kikerülik, és a többi csomópontot használják fel a továbbításhoz.
Elõször csak két egyetem csatlakozott a "hálózatra", majd még kettõ, majd még néhány. A hálózat kezdeti sikereit látva egyre több egyetem és kutatóintézet csatlakozott a hálózatra, és hamarosan több tíz intézményt kötöttek össze a 2,4 kbps-rõl fokozatosan gyorsuló hálózatok.
A hetvenes évekre kialakultak a ma is ismert Internet alapvetõ jellemzõi, fokozatosan kialakult a gépek címzése és elnevezése, megjelentek az elsõ szolgáltatások, mint például az email.
Az új technológia egyre szélesebb körben terjedt el, és hamarsoan az USA nagy részének kutatóintézeteit és egyetemeit lefedte. A nyolcvanas években kezdõdött az a tendencia, hogy nem csak kutatási célú hálózatok, intézmények csatlakozhattak a hálózatra, hanem megjelentek az üzleti alapokon üzemelõ hálózati végpontok is. A kilencvenes évekre az Internet, ami gyakorlatilag azt a számtalan hálózatot jelentette, mely ebbe a rendszerbe valamilyen módon csatlakozott, nem csak észak-amerikában, de európában és dél-amerikában is megjelent. Fokozatosan új alkalmazott technológiák alakultak (mint például a World Wide Web), melyek egyre inkább lehetõvé tették, hogy az "egyszerû emberek" is használni tudják ezt a hálózatot, és hogy kezelhetõvé tegyék az azon elérhetõ egyre hatalmasabb adatmennyiséget.
Az Internet egy nyitott hálózat - az csatlakozhat rá, aki csak akar, és a mûködését leíró szabványok és dokumentumok is mind nyilvánosak és ingyen elérhetõek. Az egyetlen költség tehát ami fellép, a távközlési vonalak és eszközök fenntartása.
(Egy angol nyelvû összefoglaló gyûjtemény található az Internet Society - History of the Internet lapján az Internet történelmérôl.)
Fontos látni, hogy az Internet használatakor két teljesen elkülönülõ dolgot használunk.
Az egyik az Internetes kapcsolat. Maga az Internet csak annyi, hogy a számítógépünket öszeköti a világ összes többi, Interneten található számítógépével. Az összeköttetés tehát lehetõvé teszi hogy a gépünk bármilyen adatot küldjön vagy vegyen bármelyik másik Interneten található számítógéptõl, de semmi több. Amikor valaki tehát az internetre csatlakozik, kapcsolatba kerül a többiekkel, megteremti a lehetõségét az adat (információ) áramlásának.
Az Interneten a számítógépek egymást az úgynevezett IP számokkal azonosítják. Ezek azok a négy, ponttal elválasztott számcsoportok (például 18.23.0.23) melyekkel a háló bármelyik gépét kijelölhetjük arra, hogy vele adatokat cseréljünk. Minden egyes önálló gépnek van egy ilyen azonosítója, ami lehetõvé teszi neki a kommunikációt.
Felmerülhet a kérdés, hogy ha mindenki mindenkit lát, nincs-e hatalmas káosz gépünk elõtt, hiszen ez azt jelenti hogy egyszerre negyvenmillió gép beszél hozzánk... A rendszer ennél okosabb, és csak azon gépektõl kapunk adatokat, akikkel valódi adatforgalmat bonyolítunk.
A dolog másik része az Internetes kapcsolatot használó programok halmaza. Ezen programok csinálhatnak bármit a rendelkezésükre bocsájtott kapcsolaton, általában ennek feltétele hogy az adatkapcsolathoz kiválasztott ellenoldali gép is ismerje azt a programot vagy eljárást amit használni akarunk. Mint a valóságban, itt is az alapfeltétel: az a két gép, aki beszélgetni akar kell, hogy ismerjen egy közös nyelvet, amin a kommunikáció zajlik.
Látható hogy két különbözõ feladatról van szó, egyrészt meg kell oldanunk hogy csatlakozzunk az Internetre, hogy létrejöjjön a kapcsolat és kapjunk egy IP számot (mely gépünket azonosítja a hálózaton), másrészt pedig be kell szereznünk és használnunk kell azokat a programokat, melyek ezt a kapcsolatot kiaknázzák.
Ebben a dokumentumban nem foglalkozunk ez utóbbi témával, vagyis a kapcsolatot alkalmazó programokkal; ezekkel számos más dokumentum foglalkozik.
A kapcsolat egyik legfontosabb jellemzõje az, hogy ideiglenes vagy állandó kapcsolatról van-e szó. Az ideiglenes kapcsolatnak sok hátránya van:
Ezzel szemben egy állandó kapcsolattal rendelkezõ gép folyamatosan elérhetõ, mindig ugyanazon a címen, és így a szolgáltatásait is mindig ugyanazon címen lehet elérni. Az állandó kapcsolat tehát minõségi különbséget is jelent, a gép itt már nem csak nézelõdõ lehet, hanem képes bárki által elérhetõ szolgáltatásokat, kacspolati lehetõségeket is felkínálni.
Nagyon fontos jellemzõ a kapcsolat sebessége, vagyis hogy egy adott idõ alatt mekkora adatmennyiséget tud eljuttatni az egyik géptõl a másikig. Ezt egy példán keresztül mutatnám be. Vegyünk például egy programot, mondjuk a Netscape Communicator egyik 15 Megabyte hosszú csomagját. Ez a csomag az alábbi idõk alatt továbbítható egyik ponttól a másikig:
| Kapcsolat típusa | Lehívási idô |
|---|---|
| 14400 bps (bit/s), például egy régebbi típusú telefonos modem | 2,7 óra |
| 28800 bps, egy általánosan használt telefonvonali modem | 75 perc |
| 64 kbps (kilobit/s), például egy ISDN csatorna vagy egy bérelt vonal | 30 perc |
| 2 Mbps (Megabit/s), például egy mûholdas vagy mikrohullámú kapcsolat | 60 másodperc |
| 10 Mps, például kábeltelevíziós hálózat vagy LAN | 25 másodperc |
| 100 Mbps, fast ethernet | 2.5 másodperc |
Látható hogy a sebesség növekedésével egyre kevesebb idõt vesz igánybe az adat egyik ponttól másikra juttatása.
A sebesség az Internet esetében egy elég relatív fogalom, hiszen számtalan nagyon eltérõ struktúrájú, eltérõ sebességû hálózat összekapcsolt rendszerérõl van szó. Elõfordulhat hogy hiába van nagysebességû kapcsolatunk, az adatáramlás mégis lassú, hiszen a sebességet mindig a két gép közötti "leggyengébb láncszem" (vagyis az út bármelyik részén levõ leglassabb kapcsolat) határozza meg.
A válaszidõ jelentése az az idõ, amíg egy elküldött adatcsomagunk megérkezik a céljához és onnan megjön rá a válasz. Ez tehát az interaktív szolgáltatásokhoz (vagyis amikor folyamatos beszélgetés, kérdések-válaszok mennek a gépek között) elengedhetetlen, hogy alacsony legyen.
A válaszidõt általában ezredmásodpercben (milliszekundum, ms) mérjük. Az 50 ms alatti válaszidõ kiválónak mondható, elég gyors a 250 ms alatti (ez egynegyed másodpercet jelent), és fokozatosan egyre kellemetlenebb, ahog elérjük az 1-2000 ms-t (2 másodperc). 5-10 másodperc felett gyakorlatilag lehetetlen normális interaktív feladatot (például levél vagy dokumentum legépelése, kiválasztás adatbázisból stb.) végezni, hiszen minden leütött billentyû után 5-10 másodpercet kell várni annak értelmezéséig.
A kapcsolatnak tehát számos technikai feltétele van, ezek közül a legfontosabbak:
| Kapcsolat típusa | Elônyök | Hátrányok |
|---|---|---|
| Kapcsolt vonali modem
(14400 - 57600 bps) |
Közepesen olcsó beruházás, elterjedt, széles körben hozzáférhetõ | Nem állandó kapcsolat.
Matáv vonalakat haszál. Ez jelenti a szokásos problémákat: fizetni kell a telefonszámlát, vonali zaj, a vonal hibas, a vonal foglalt, a kapcsolat folyton megszakad, ... Emellett használata idejére lefoglal egy telefonvonalat. Használatát nagyban befolyásolja a telefondíjszabás, így a modemesek sokszor csak éjjel 10 után használják a netet, álmos szemekkel... |
| ISDN
(64 kbps - 128 kbps [létezik 2 Mbps változat is, de normális esetben nem használják]) |
Gyorsabb mint a modem, digitális kapcsolat, stabilabb. | Nem állandó kapcsolat.
Matáv... telefonszámla még magasabb mint a telefonnál, foglalt vonalak. Szükséges hozzá ISDN infrastruktúra, aminek költsége igen magas. Használóit általában az este 10 óra szintén befolyásolja, de aki ki tudja fizetni az emelt díjait, azt általában ez a különbség már nem motiválja... |
| Kábeltelevíziós alapú internet
(1 - 10 Mbps) |
Állandó kapcsolat.
Nincs Matáv! Tehát nincs telefonszámla, nincs vonali zaj, sosem foglalt, nem szakad le és nem kell újratárcsázni. Bármikor haszálható ugyanazon költségért, így nem kell a netezéshez éjszakázni. Nagyon gyors kapcsolatot biztosít az Intranetes részen. |
A modemnél drágább beruházás, kiépítése
megfelelõ kábeltelevíziós infrastruktúrát
igényel.
Az országban kevés nyilvánosan elérhetõ kábeltévés szolgáltató van. |
| Bérelt vonal, LAN
(64 kbps - 256 kbps) |
Állandó kapcsolat.
Soha nem foglalt. Közepesen gyors. Idõtõl független állandó díjszabás. A szokásos távközlési infrastruktúrát használja, így a legtöbb esetben lehetõség van kiépítésére. |
Legtöbbször Matáv szolgáltatás. Nagyon drága. Legtöbbször külön kell a vonal magas költségeit és a rakta továbbított Internet magas költségeit fizetni. |
| Alternatív megoldások (mûhold, VSAT, mikrohullám...)
(512 kbps - 8 Mbps) |
Nagy sebesség, állandó kapcsolat. | Nem igazán széles körben elérhetõek, nagyon drágák. |
Magánszemélyeknél a leggyakoribb felhasználási mód természetesen az olcsó modemes kapcsolat annak minden hibájával, illetve az egyetemeken és egyes cégeknél a bérelt vonali kapcsolat. Akiknek lehetõségük van rá, azok a kábeltévés kapcsolatot is használhatják.
Nekünk embereknek azonban elég nehézkes ezen számok megjegyzése, így még a hetvenes években kitalálták a DNS (Domain Name System) rendszert, mely könnyen megjegyezhetõ nevek hierarchikus rendszerével rejti el elõlünk az IP számokat. Így a DNS segítségével lehetséges, hogy például a www.csatolna.hu nevet kelljen csak megjegyeznünk, és nem például a 195.70.46.3 IP számot.
A domain nevek hierarchikusan épülnek fel, és a részeket egy-egy pont választja el. A jobb oldali részük a legnagyobb csoportot jelenti (legtöbbször egy adott ország két betûs kódját, vagy egy nagyobb felhasználói csoportot, mint például a COM (commercial, üzleti)), és balra haladva egyre szûkebb körbe jutunk el, míg végül a bal oldali név magát a gépet azonosítja az adott szervezeten belül.
Szó volt róla hogy az Internetnek nincs központja, nincs egy uralkodó cég aki az egész netnek megszabja hogy hogyan kell mûködnie. Felmerülhet hát a kérdés, hogy miképp fejlõdik akkor a net?
Még a kezdetekben, mikor valakinek volt egy ötlete, hogy milyen módosítással lehetne hatékonyabbá tenni a hálózatot, vagy hogy milyen új módon lehetne azt hasznosítani, leírta ezt egy szövegfile-ba és kitette egy adott helyre a "várom a megjegyzéseiteket!" felirattal. Az ilyen RFC (Request For Comments) feliratú file-okhoz mások hozzá tudtak szólni, az abban szereplõ dolgokat finomítani. Végül ha egy ötlet végleges volt, kikerült hogy mindenki tanulmányozhassa. Ha az ötlet jó volt, akkor az emberek alkalmazni kezdték, és minél többen használták, annál elterjedtebb lett a neten. Az ilyen széles körben használt ötletekbõl elõbb-utóbb de-facto szabványok lettek, és használatuk általánossá vált.
Az RFC rendszer ma is mûködik, és bárki, aki megfelelõ háttértudással, ötletekkel rendelkezik készíthet ilyen szabvány-tervezetet, melyet bárki szabadon alkalmazhat. Ilyen szabvány-tervezet volt például 1990-ben az az ötlet, melybõl mára a World Wide Web hatalmas információmennyiséget képviselõ rendszere kialakult.
Intranetnet nevezzük azokat az Internetes technológiákat használó hálózatokat, melyek az Internettõl eltérõen egy adott körben, többnyire egységes szerkezetben mûködnek. Ezek tehát tulajdonképpen "kis internetek" a nagytól elkülõnítve.
Mivel legtöbbször központi irányítás alatt állnak, és homogén rendszert alkotnak pl. sebesség szempontjából, így sokszor az átlagos internet kapcsolatnál gyorsabb kapcsolatot biztosítanak egy adott felhasználói kör számára.
Gervai "grin" Péter